És, hogy mi ez a titok? Utolsó embernek lenni nagy felelősség, egyfajta szent magány, amit egy kapuson kívül senki más nem ért meg. A kapusháború épp azért különleges, mert olyan emberek viadala ez, akik legyenek bármilyen csapatban, játszanak akár riválisként is, valahol legbelül még szurkolnak egymásnak – sosem éreznek felhőtlen örömet, mikor kollégájuk a másik kapuban potyát kap, és ezzel a góllal nyerik meg a találkozót. A kapusháború minden csatájának keretet adott ez az egység, a kapusság, és igaz, hogy most egymást lőtték a hálóőrök, de minden párbaj egy-egy valódi, lovagi ütközet volt. Kemény, kíméletlen, de sportszerű, melyben állandóan érezhető volt egymás feltétlen tisztelete.








































